pogózó plázacicák értekezései

Emberek ez hihetetlen, és mégis igaz! Tudjátok van az a sorozat amit a Comedy Central vetít (erre a csatornára még visszatérünk mert megér egy misét) az így jártam anyátokkal. Rengeteg hülyeség hangzik el benne epizódról- epizódra, mintha csak kinyitottak volna egy baromság csapot, hogy elöntse a világot (lásd citromtörvény és társai), de amikor először hallottam a "visszédületről" be kellett látnom, hogy bakker, ez tényleg létezik!
Hogy mindenki számára érthető legyen a visszédület az a jelenség, amikor egy régen látott ismerős jelenlétében teljesen úgy viselkedsz, mint akkoriban, amikor megismerted őt.
Mondok egy példát... Én általános iskola mind a 8 éve alatt képviseltem a looser emberek sokaságát a mindössze 18 fős osztályban. Tényleg minden rosszul sikerült. Egyszer megpróbáltam eljátszani április elsején a magyar tanár előtt, hogy elájulok, de a vége az lett hogy kiröhögtek (jó azért tehettem is róla, hogy nem voltam ász, de ez vagyok én na bumm). Amikor elballagtam, kezdetben azt hittem megtört az átok, de rémes jelenetek folyama zúdult rám még 0.- 1. osztályban is, de szerencsére mára sikerült kikupálódnom.... (úgy ahogy.) Mindenesetre sokat komolyodtam 13- 14 éves korom óta, (vagy mikor ballag az ember nyolcadikból? mit tom én, amúgy is évvesztes vagyok) és jóval kevesebb szerencsétlen balesetben volt részem, azonban most február-március környékén megkaptam az új telefonomat, és a következő történt. Egy vagy másfél héttel azután, hogy hazavittem a csini fehér lg kp500amat egy este, amikor az merülőben volt bementem a szobámba, hogy feltegyem töltőre, de valami furcsa dologra figyeltem fel. Bedugtam a töltő végét, és a telefon mégsem érzékelte, hogy csatlakoztattam valamit hozzá. Mondom húú érdekes, de nem pánikoltam, nézzük meg bekapcsoltam- e egyáltalán a hosszabbítót... hát az be volt kapcsolva. Nem baj, -gondoltam én- akkor csak egy probléma lehetséges, maga a töltő biztos nincs bedugva.... be volt... akkor kövessük a töltő zsinorját, és mint kiderült nem volt hülye ötlet mert meg is lett a hiba... a kábel el volt szakadva! Ahogy mondom... a mai napig nem jöttem rá, hogy esett meg a dolog, vagy hogy kinek a közreműködésével, de elszakadt... Az eset láttán természetesen hangos megemlékezés tartottam az lg tulajának nem túl hűséges szülőanyjáról, és mindenféle betegségről, amit nem szeretnék elkapni. "Semmi gond" ugyebár a tisztességes adófizető egyedülálló édesanyám verejtékkel megkeresett pénzéből másnap vettem magamnak egy újat és ment tovább az élet... még úgy egy hónapig körübelül, amikor is sikeresen elszakítottam a headsetemet. Arról viszont azonnal, és elsőkézből értesültem ugyanis nem hogy jelen voltam a sajnálatos esemény bekövetkeztetekor de aktívan részt is vettem abban. (Ha nem nagy baj nem mesélném el hogy csináltam.) Még aznap délután keserves szitkozódások között elrohantam kismillió helyre, hogy találjak végre egy nyomorult tartozékot a telómhoz, amikor az egyik buszmegállóban várakozva hirtelen hallok egy hangos köszöntést, és a nevemet. Igen, egy volt osztálytársnőm volt, még pedig egy azok közül akiknek meggyőződésük volt arról, hogy én sohasem voltam egészen ép. Az ilyenkor szokásos bájcseverészés után pedig természetesen, (ráadásul hogy kérdezte-e egyáltalán vagy sem már nem is emlékszem) elmondtam merre tartok, aztán pedig mint a szófosás zúdult ki a töltős, és a headsetes sztori egymás után a fejemből a számon keresztül Anikó felé... ahjjaj... miért? Vajon miért volt nekem annyira fontos, hogy megtudja, hogy ha a mai napig egy iskolába járnánk ugyanolyan jókat mulathatna a hülyeségeimen mint a régi szép időkben? Meg is jegyezte hogy lehetek ennyire szerencsétlen... hát én is ezt kérdem...
Jah, és ha még ez nem támasztaná alá egészen a visszédület elméletet, akkor mondok egy másikat:
A legtöbb lánnyal ellentétben nem vagyok műkörmös típus, mert én csinálok olyasmit, hogy mosogatás, és társai és nem szeretem ha mindenbe beleakadnak a karmaim. Egy alkalommal azonban, a szalagavatómkor mégis hagytam, hogy az uncsihugom egy gazdaságos megoldásként megoldja a manikür-dillemámat, és néhány óra szenvedés után el is készült a gyönyörűséges, francia manikür. Megvolt a buli, lecsengtek az események, de még egy- vagy két hétig maradt a köröm, aztán elkezdtek naponta letöredezni a kezemről, amit nem bántam volna, ha nem néz ki olyan idétlenül, mint ahogy kinézett, de végül is kibírta. Valahonnan hazafelé tartottam, amikor a Boráros téren felszállva a buszra mit ad Isten összefutottam egy másik osztálytársammal. (Megyjegyzem az a fiú volt, akibe ötödik osztályban teljesen bele voltam habarodva, és aki mindenről tudott is... áuuu). Ez a srác később évfolyam társam lett a kereskedelmi iskolába ahová járok, és a közgazdaságtan tanártól hallottam is, hogy elég pro szinten nyomja a dolgokat, és ennek tudatában igen csak kényszeresen probáltam magamból valami értelmeset kicsikarni. Át akarta engedni nekem a helyét, de mondtam, hogy jó nekem állva is, miért ne. A busz viszont ment, és elég gyorsan hajtott, aminek eredményeképpen letörött azon műkarmok egyike, amelyek addig a napig, s addig a bizonyos óráig bírták a strapát. A műanyag cucc széttört, és a darabkái szétszóródtak a környéken... Kabát, a srác kabátja a föld.. érdekes volt.... Nem is érdekes, én inkább cikinek mondanám, egészen konkrétan. Pontosan olyan eset volt, ami általánosban (már ha akkoriban is lett volna műkörmöm) mindennapinak számított volna. Hiába tehát a nagy erölködés, (pedig nem is vágtam be hülye favicceket, meg orbitális baromságokat) tutira flúgosnak nézett... továbbra is...

A tanulság tehát, hogy a visszédület márpedig igen is létezik!